Az enteriőr születése

Péntekre virradóra nem aludtam nyugodtan. Amúgy is előfordul mostanában, hogy egy egy Lelle etetés után nem tudok visszaaludni. Azon agyaltam (miközben egyre feszültebb is lettem egyben) hogy hogyan fogunk elférni immár hatan abban a kis házban, ami négyünknek egy kisbabával teljesen élhető volt ugyan, de azóta Áron igazi kis energiabombává avanzsált, és ismét többen lettünk egy icipicivel. Sőt, az, amihez az elmúlt évben hozzáigazítottuk magunkat, az majdnem kétszer akkora volt, mint az, amibe most hazamegyünk.

Annyira szeretem ezt a házat, és mégis kétségeim voltak felőle, hogy sikerül majd élhető tereket kialakítanom, hogy mindenkinek jusson egy apró zug, és nekünk felnőtteknek is legyen legalább egy szeletnyi nappalink, hogy ne árasszon el bennünket mindenhol a gyerekjáték, amire azért van esély, mert az alsó szint gyakorlatilag egy tér, néhány válaszfallal tagolva. És afelől sem voltam teljesen nyugodt, hogy fent a három hálószoba elég lesz mindarra a funkcióra, amit meg kellene valósítanom benne.
A múlt héten a lányok kaptak egy egy saját ágyat. Bár úgy terveztem, hogy marad a nagy szivacson közös éjszakák felállás, de az elmúlt pár hétben egyre többször igényeltek némi intimitást alvások alatt, akár annak árán is, hogy leköltöztek a földre Dani vastag paplanját használva ágynak.
Igy aztán úgy éreztem, jobban teszem, ha lesz mindenkinek saját fekvőhelye, legfeljebb egymás mellé toljuk majd őket, ha szeretnék.
Kaptak baris ágyakat, de a szobájuk kisebbé lett tőlük, mint volt, mikor Hanna is, Mimi is jóval kisebbekben aludtak.

És míg imígyen méláztam a sötétben, rájöttem, hogy leginkább az újabb változás ami megrémiszt, és a költözéssel járó mizéria, a sok idegen arc, akik a dolgaink között turkálnak majd, és persze mindezt azért teszik, hogy nekem minél könnyebb legyen a dolgom, most mégis soknak éreztem ezt a fajta betolakodást az életünkbe.

Péntek reggel, vagy inkább már délelőtt érkezett a teherautó a tesco parkolóból, ahol a kamion állt. Három körben hozták a 187 dobozt, a házikónk pedig egyre jobban hasonlított egy raktárra, mint lakásra. 11 körül jött Peti, elvitte a két középsőt játszóterezni, Hanna oviban volt, Lelle pedig hol nálam, hol Daninál, míg a teraszon el nem aludt.
Dani délben, miután a kicsik megérkeztek, elment Hannáért, így egyedül maradtam a költöztetőkkel, akik még mindig csak hordták a dobozokat.

Egykor ebédszünetet tartottak, akkor hazajöttem én is egy órára, azzal az érzéssel, hogy sosem lesz vége... és sosem lesz rend.
Negyed négykor folytatták a kicsomagolással, akkor már csak 10 dobozt kellett felhozniuk, aztán kezdődhetett a káoszcsinálás.
Nekem minden költözés élmény volt eddig, minden alkalommal már aznap este rendben volt a konyha, lehetett tiszta poharat, tányért találni, készen voltak a hálószobák is, és néhány kisebb doboztól eltekintve készen voltunk (amely dobozokat aztán évekig tologattunk egyik sarokból a másikba). Igy aztán, mikor kezdett sötétedni, és még mindig semmi esélyt nem láttam a minimális rendnek sem, kétségbe estem, és szívem szerint hazaküldtem volna mindenkit... annak ellenére, hogy azt ígérték, míg ki nem pakolnak, nem mennek sehová.

Igenám, de a kipakolás csak annyit jelent, hogy nem lesz doboz a lakásban. Hogy mindek hol a helye, azt csak én tudom, és ha három is van belőlem, akkor lehetek egyszerre a konyhában, meg a kamrában, meg a nappaliban is, és tudom követni, hogy mi hova kerül.
Ötkor elvesztettem a fonalat, el is fáradtam már, a fejem reggel óta fájt, éhes voltam, és mérges az egészre.
Akkor érkezett Dani Hannával, aztán később anyukám a kicsikkel. Lelle pedig hol kiabált, hol a végre kicsomagolt kiságyában mondta a magáét édesen. :)
A dobozok valóban eltűntek, sőt az addigra már szinte megkedvelt társaság is levoult, de akkora káoszt hagytak, amiben az én kényszeres lelkem totálisan kiszolgáltatva háborgott, és azt sem tudtam, honnan kezdjem a rendcsinálást, hogy vasárnapra legalább annyival végezzek, hogy a családot vendégül tudjuk látni Hanna ünneplésére.
Úgy nézett ki a ház, mintha valaki rossz tréfát űzve velem mindent felforgatott volna, aztán dolgavégeztével (remek munka volt) lelépett volna.

Nekiláttam a konyhának, közben Dani vacsorát rendelt, és a legjobbat tette, amit csak lehetett, meglovagolva a hullámzásomat, elkezdett kreatívan ötletelni nappaliügyben.
Anyukám szintén csatlakozott, közben én kiszedegettem a polcokról az edényeket, tányérokat, és lassan kezdett ismerőssé válni a pult, a szekrények... Aztán megérkezett a vacsora, és mire mind jóllaktunk, kialakult egy alapkoncepció.
Innen már csak másfél óra és jónéhány bútortologatás, forgatás kellett, hogy végül megszülessen az a verzió, amit mind az eddigi életünk legélhetőbb életterének neveztünk el.
Fél 11kor, nagyon nagyon fáradtan, még egyszer benéztem a szobába, és teljesen megnyugodva indultam el vissza anyukámékhoz, ahol még mindig a legegyszerűbb volt lefektetni a kis csapatot. :)

Elköltöztem...

Lelle színre lépésével bővült a blog címe, ezzel együtt pedig az elérhetőség helye is megváltozott... nem túl meglepő módon mostantól az ő neve is szerepel majd a címben.
Ha változatlanul szeretnél követni, mostantól itt keress, vagy ha úgy egyszerűbb, akkor a www.hannamikoltaronlelle.blogspot.com oldalon.

Várlak szeretettel,
Kinga